Prológus

Sziasztok Kedves Olvasók! 

Amint látjátok felkerült a prológus a blogra! Ezen a helyen egy Ariana Grande-Louis Tomlinson fanfictiont fogtok majd találni! Remélem elnyeri majd a tetszéseteket! 

Kérlek, amennyiben ez így van, akkor iratkozz fel,kommentelj vagy pipálj! 

Köszönöm, jó olvasását!

xoxo Lora D.  

Unottan támaszkodtam a korlátnak, miközben a bejáratnál ácsorgó fotósokat, újságírókat és rajongókat figyeltem. Már az érkezésem előtt ideértek, rám, majd rájuk várva. 

Hosszú hónapok óta nem találkoztunk, de a körülöttünk levő zűrzavar miatt elég kockázatos is lenne. A nap 24 órájában több 10 ember vesz minket körül, így a meghitt családi beszélgetés nem lenne ugyanaz, mint mondjuk két évvel ezelőtt.

Tekintetemet ismét a bejárat felé szegeztem, azonban hosszú perceken keresztül nem történt semmi. A repülők fel s le szálltak, a parkolóban meghatottan búcsúzkodtak, a hangos bemondóban pedig öt percenként mondtak be valami hasznos információt a gépek indulásáról illetve érkezéséről. 

A szivem vadul kalapálni kezdett, mikor két, sötétített üvegű autó állt meg a bejáratnál. Testőrökkel körülvéve igyekeztek minél előbb bejutni az épületbe, hogy aztán együtt repülhessünk vissza Londonba. 

- Megjöttek! - fordultam hátra a menedzeremhez, aki bólintott, majd a telefonját nyomkodva elkezdett fel s alá járkálni.

Imádom Molly-t, aki a 2012-es X-faktor óta a második anyukám. A menedzsment tagjai közül ő az egyetlen, aki hagyja, hogy reális határokon belül azt csináljak, amit akarok, megengedi, hogy éljem az életem.  Molly-n kívül még a férje, Mike normális az egész bagázsból. Olyan, mintha az apukám lenne, ehhez képest csak a biztonsági főnököm. Velük bármit meg tudok beszélni, és "szülőkhöz" méltóan támogatnak is az elképzeléseimben.
- Drágám, van egy pár dolog, amit meg kellene beszélnünk. - lépett mellém Molly.
- Muszáj most? - kérdeztem, miközben kiskutya szemekkel néztem a 30-as nőre.
- Ők akarják, de tartom a hátam. - mosolygott rám kedvesen, amit egy öleléssel viszonoztam.
Pár másodperc múlva a lift ajtó kinyílt, én pedig futva elindultam feléjük. Sikítva ugrottam az unokatestvérem nyakába, aki először meglepődött, de hála a reflexeinek, elesés nélkül megúsztuk a találkozást.
- Úgy hiányoztál! - mondtam miután elengedtük egymást.
- Te is nekem Kislány! - motyogta, majd egy puszit nyomott az arcomra.